Az egész gondolat a tavaly, kilencedik folyamán fogalmazódott meg bennem, mikor a februári vakáció előtti héten tartottak a suliban egy előadást a cserediákságról. Érdekesnek tűnt, mert olyan srácok meséltek, akik már keresztül mentek mindezen. Saját élményeik pedig azt az érzést keltették bennem, hogy miért ne probálnám meg én is?
Az előadás folyamán kitértek arra, hogy ez az év segített nekik az önállósodásban, megtanultak tökéletesen angolul, új barátokat szereztek és sok olyan dolgot kipróbálhattak, melyre itthon sajnos biztos nem lesz lehetőség még egy pár évig. Ez egy amerikai cserediákprogram, de persze ezek a dolgok ugyanúgy érvényesek a más országokban eltöltött évre is. Szóval be kell vallani, hogy ez elég hivogatóan hangzott. És persze Amerika!!! Lehet, hogy ez csak nálam valami berögződés, de már évek óta az az álmom, hogy elmehessek AMERIKÁBA. És erre itt a lehetőség az orrom előtt! Ezt nem hagyhattam hátra...
De ugyanakkor sok akadállyal is jár az út. Ezeket én is tudom. Az első és legaggasztóbb, hogy tíz hónpot távol leszek mindenkitől. Barátoktól, családtól, kimaradok egy teljes évet a suliból (de szerencsére elfogadják az ott lejárt suliévet és nem kell bepótolni itthon, mert úgy necces lett volna a helyzet, azzal én is egyetértek). Valószínűleg senki nem volt tizedikesen még ennyi időt távol a családjától, de ha belegondolok, hogy milyen gyorsan telik az idő miközben suliba járok...az a tíz hónap mégsem olyan vészes. Sokan kérdezték, hogy haza lehet-e jönni? Viszont szinte senki nem gondol bele, hogy alig van mikor hazajönni, valamint nagyon messze van és nagyon drága is. A válasz tehát, hogy nem ugorhatsz haza amikor csak akarsz. Azért mégis egy másik kontinens.
Aztán sokan túl lusták mindehhez és nem adják fel az otthoni kényelmüket. Ez is elég furán hangzik, mert annyi mindent nyerhetsz és több erőfeszítés, az igaz, de később hasznát veszed annak az angolnak és az élettapasztalatnak is. Ilyen lehetőség utazni, új kultúrát megismerni, kilépni a konfortzónádból kevés van.
Megint másik kategória, aki fél. Nem biztos magában, az angol tudásában, vagy bármi másban. Mindenkinek vannak félelmei. Én is épp annyira féltem tőle, mint bárki más. De kockáztattam. Szinte minden barátom megkérdezte, hogy nem félsz? Én pedig elmondtam, hogy még fejben nem is tudom felfogni az egészet, ami most körülöttem zajlik, vagyis nem félek jobban a megengedettnél.
Hazaérve erről az előadásról felvetettem a szüleimnél is a témát. Anyukámnak nem tetszedt az ötlet, mert féltett persze az egész hátulütőjétől. (valahol mélyen belátom, hogy igaza is van...de az nagyon mélyen van) Apukám meglepődött, de láttam rajta, hogy ő még meggyőzhető a témában. Felhívta tehát a pasit, aki tartotta az előadást és érdeklődött nála. Aztán utána kb 2 hétig minden nap megkérdezte, hogy biztos akarom ezt. Én pedig mindig elmondtam neki, hogy igen, biztosan. Aztán eljött hozzánk Lehel és elmagyarázta, hogy miből is áll ez a program.
Minden évben kb 10 gyerek mehet az egész országból cserediáknak. A nagy többség tíz vagy tizenegyedik osztályban megy, mert az érettségi diplomát nem tudják garantálni. Az rajtad áll, hogy mennyire probálkozol. Ezeket a gyerekeket befogadócsaládoknál helyezik el. A család fogja őt elszállásolni, biztosítja a kaját, legtöbbször kirándulni is viszi a diákot. A diáktól elvárják, hogy jól tanuljon, a családdal jó kapcsolatot alakítson ki, legyen aktív az iskola utáni tevékenységekben is, ismerkedjen főleg amerikai gyerekekkel ne más országból jött cserediákokkal és élvezze ki maximálisan az ott töltött időt. Garantálják, hogy év végére az angolod tökéletes lesz és a befogadócsalád a második családoddá válik, akik mindig segítenek, hívni fognak, nem feledkeznek meg rólad. A befogadócsalád nem kap pénzt ezért, teljesen önkéntes alapon vállalják a befogadást. Ez azért elég cool. Nagy jófejség a részükről az biztos. Persze ezek a feltételek csak erre a programra érvényesek. Nem minden cserediákprogram működik így.
Aztán megtörtént az, amire én a legkevésbé vártam. A szüleim beleegyeztek, hogy beiratkozzak a programba!!! Nem is akartam elhinni. Az én szüleim...fúúú..nagy pacsi nektek még most is, mert biztosan nem lehetett könnyű döntés. Sokan mondták, hogy ők is szívesen mennének, de a szüleik nem engedik. Erre az esetre nem tudok mit tanácsolni, mert ez igazán nehéz döntés mindenkinek és ami nem megy azt nem lehet erőltetni.
Szóval ezek után ki kellett töltenem egy angol tesztet, amin szerencsésen átmentem. Utána kellett egy csomó orvosi papír, különböző oltások, melyek a USAban kötelezőek minden gyerek számára, rólam minden lehető információ, még olyanok is, melyekkel én sem voltam tisztában (pl. milyen egyetemre akarok menni), valamint képek, érdeklődési kör, és egy jó hosszú levél, mely alapján választ majd ki a befogadócsalád. Ez a sok procedúra legalább 3 hétbe telt, és addig full erőbedobással dolgoztam. Miután minden kész volt leadtunk a papirokat és vártunk. És vártunk. Ez volt talán a legnehezebb időszak. Addig vártunk, míg május utolsó napjaiban felhívott Lehel, hogy MEGVAN A BEFOGADÓCSALÁD!!!
Folytatás következik...