Eljött a várva várt nap, amikor eljuthattam Dallasba, ahova azóta vágyom, mióta közel egy éve megtudtam, hogy ebbe az államba fogok tanulni. Mi, európaiak, mindig Dallasra gondolunk, ha Texast említik. Pedig Houston mind lakosságszámban, mind méretekben messze fölülmúlja Dallast. Kisöccse lehetne Houstonnak. Ebből adódik viszont a kérdés, hogy akkor miért oly híres ez a város, hogy az imádott sztárok is a USA egyik legnagyobb városa helyett inkább oda mennek koncertezni, mikor csupán egy lehetne a sok másik texasi város tömkelegéből...
Temérdek túrista látogatja a helyet, és a sorozat csak az egyik oka ezeknek. Én is a televíziós korszakomat éltem éppen, mikor a Dallas új sorozata kijött egy pár éve, felelevenítve anyum gyerekkorát. Ő persze rögtön témában volt az eseményekkel, és az ő izgalmát látva leültem én is nézni azt a sok üzleti fogást és olajbussiness manővert, amit abban a röpke negyven percből ki tudnak hozni. Legnagyobb ámulatomra, nem volt rossz sorozat. Még a 13 év körüli Saroltának is tetszett, és onnantól kezdve vágyódok Dallasba. Az olajon kívül, ami élőben kideült, nem is akkora kereskedelmi forrás a város számára, temérdek látnivaló és szórakozási hely van. Kennedy elnököt itt gyilkolták meg texasi útja során, és ebből ma múzeumlátogatási körbevezetés épült ki. Természeti kincsei, a tavai a város körül és benne népszerű pontnak számítanak, nem utolsó sorban állatkertje, arborétumai, melyből kettő is van, valamint parkjai látogatottak helyiek és turisták által egyaránt. A cowboy élet egyik ma is fennmaradt központja, ahol rodeot tartanak, hosszúszarvú marhát szaladtatnak végig az utcán, csizmákat és kalapokat minden utcasarkon árulnak, mint Kolozsváron a sültgesztenyét, meg farmjaik, marhatenyészeteik, lovardáik is nem egy van. Az atmoszférája a városnak megadja ezt a kicsit vadnyugatias, enyhén modern technolgiával ötvözött, néhol romantikus szegletekkel bélelt sajátos beütést. Imádtam az utcákon mászkálni, sétáni, mintha kicsit a western filmek huszonegyedik századi kiadásában újraszülettem volna. És ez az, ami véleményem szerint megfogja a hétköznapok emberét. Ez a hangulata a helynek, mikor a napsütéssel életre kel a város minden mást felülmúl. Ez nem válasz mondjuk arra, hogy Harry Styles miért Dallasban koncertezik, mikor én Houstonban várom!!! (hmmm...) Szerintem valahogy ez az apró részlet elkerülte a figyelmét. Na de ez egy borzalmas vicc volt, és kezhetjük is a beszámoló beszámoló részét, ha értitek mire gondolok.
Húsvét hétvégéjére mentünk el Dallasba, mivel a Nagypénteket hivatalosan ünnepnapnak megadták szabadnak minden iskolában. Nem is adódhatna ennél jobb lehetőség, hogy egy jó hétvégi utazást iktathassunk be a már amúgy is zsúfolt programba. A tévhiteknek még most elejét akarom venni. Bár Dallas is Texasban van, a távolság a városok között sokkal nagyobb mint elsőre tűnik. Olyan négy és fél óra masszív vezetésbe tellett az autópályán, mire végre este 11 körül megláttam a felhőkarcolók kivilágított tornyait. Igazad van, elfelejtettem említeni, hogy bár múltszázadi épületek dominálnak, nem egy ötven emeletes hotel is akad köztük. Van egy tornya, akárcsak minden másik városnak itt délen, ahova jeggyel fel lehet menni, és a kilátás lélegzetelállítónak ígérkezik. Azt sajnálom egyik legjobban, hogy nem maradt időm ebben a látványban gyönyörködni. Viszont, míg Houstonban az energiatakarékosok nem voltak képesek ezeket az égbe nyúló tornyokat kivilágítani, addig Dallas tornyai fényárban úsznak. Az első pillanatban tudtam, hogy nekem már nem is kell mást mutatni, ettől már megszerettem a várost. Hát nem imádni való a sok kis kapaszkodó torony színekben pompázva este... Erre mondják, hogy én itt tehetem a nagy költőt, de ezt látni kell. Nem fogom tudni semmi metaforával megközelíteni a látvány egyediségét.
Hogy őszinte legyek, az a röpke két nap elszállt, és oly sok mindenre nem maradt idő. Csütörtökön este, kóruspróbám után indultunk el, és éjfél körül sikerült becsekkolni a hotelszobánkba, aminek a balkonja pont a városra nézett. A napfelkelte itt fogadott minket megviseltem és álmosan. De tele életörömmel és izgalommal. Utazásom egyik nagy napja állt előttem, és ezt az örömöt semmi nem tudta elvenni tőlem!!
Pénteken a Kennedy múzeummal kezdtünk kora reggel. Már akkor egy órát álltunk a sorban mire bejutottunk az épületbe. Ez egy kicsi, régi tömbház hatodik emeletén van, mivel innen lőtték le az ablakból az elnököt. Vagyis az FBI azt állítja, de a legtöbb lakos az országban ezt mélyen tagadja. Egyik nagy misztériumába pottyantam az amerikai történelemnek, mely nem a kedvenc beszédalanyom, de ott és akkor kikerülhetetlennek látszodt, hogy ne menjünk el oda. 1960-as évek elején volt John F. Kennedy az államok elnöke, minden idők legfiatalabban választott elnöke a USAban. Sokak által kedvelt ember volt, aki nagy változásokat hozott, mikor megvédte az országát egy atomtámadástól a Szovjet Unió ellen, akik bombákat szállítottak egy szigetre a mexikói határ mentén. Vagyis egy jó srác volt, és az emberek kint voltak a utcán ott Dallasban is, mikor 1963. november 22-én reggel leszállt repülője, ahonnan a feleségével, Jacqueline Kennedyvel, azon a verőfényes reggelen beültek egy nyitott autóba a város akkori vezetőségével egyszerre, hogy végigvezessenek az ovációban kitörő tömegen, akik az egész városban ellepték az utcákat, csak, hogy egy pillantást vethessenek rájuk. A kijelölt útvonalon haladtak, amikor lövés hangzott fel hátulról, és az elnök előre esett a kocsi hátsó ülésén. A golyó csak súrolta őt, belemenve az előtte utazó szerencsétlen polgármesterbe. De ezt követte még két golyó, melynek egyike nagy valószínűséggel halántékán, elölről hatolt bele a koponyájába, és mire az elnök a kórházba ért, már nem tudtak segíteni rajta. Itt kezdődik a kételyek és találgatások sora. Ha a merénylő a hatodikról, hátulról lőtt az utcára, és a halált okozó golyó csal előlről jöhetett, akkor ki volt, ha egyáltalán volt, második merénylő. Az esetleges elkövetőt rá pár napra letartóztatták, és ő be is vallotta Kennedy meggyilkoásának felellősségét. Más társelkövetőt pedig nem említett. De ő sem maradt hosszú életű, ahogy azt várni lehetett. Mikor át akarták a vádak és bizonyítékok súlyos terhe alatt átszállítani az állami börtönbe, egy Kennedy fanatikus imádója saját felelősségének tekintette, hogy saját kezűleg vessen véget ezen alávaló bitang életének, így ő is hűvösre került. Nem maradt más hátra tehát, mint ezt a pasat is letartőztatni, aki egy dallasi vagyonos ember volt. Az elnök felesége másnap sietve távozott a testtel vissza Washingtonba, ahol minden hőst megillető pazar temetési szertartást mutattak be John F. Kennedy számára, és utolsó útjára kísérte el a teljes főváros kivonulva az elnököt. Ma is imádott beszédtémájuk az amerikaiknak, mármint a kultúráltabb részének, hogy vajon hogyan is zajlott a gyilkosság valójában. Honnan jött a golyó, hány lövés volt, mert minden szemtanu más számokkal állt elő, vagy hogy éppen ki volt a merénylő. Mert az indokra soha nem került sor. Vajon az oroszok műve volt, akik az atomtámadás meghiúsításáért dühödtek föl rá? Vagy egy terrorista csoport akciója lehetett? Esetleg simán csak egy rosszakarónál szakadt el a húr? Ám ezt a titkot a sírba vitte magával a merénylő, és Kennedy emléke pedig maradjon meg annak a képnek, amit életében magáról alkotott államelnöki szolgálata alatt. A múzeum egy modernült kiépített és rekostruált mását mutatja az ablaknak, ahonnan a merénylő lőtt. Az utcán két kereszt jelzi ahol a golyók eltalálták a kocsit, melyet ma már egy fa enyhén kitakar látótávolságból, de annak idején a fa még nem állt ott. Ahogy a fülhallgtóval végigsétáltam ezen az emeleten, hallgatva a történetet, melynek minden apró foszlánya új és titokzatos volt számomra, rájöttem, hogy a történelem az egyik legérdekesebb dolog tud lenni, ha fölülemelkedünk a kisiskolás nevek és dátumok magolása teóriákon. A múzeum kiállított eredeti ruhákat, kelléketet, például írógépeket, melyet a halálkóhír tejesztésére használtak, csuprot, amiből az elnök kellett volna igyon, ha megérkezett volna valaha az ebédre, ahova halálkor éppen tartott. Voltak rövidke filmjelentek az életéből, a beszédekből miket tartott, vagy épp a ballisztikai jelentések és tanuvallomások kollázsából, amiből rekreálták a történteket egy 360 fokos látószögben. Mindenféle érdekes indformációt tudtam meg a hatvanas évekről is Amerikában, az akkori divatról, kampányolásról, technológiáról. Összegezve egy túlnyomóan pozitív múzeumélménnyel gazdagodtam, ami eddig még nem fordult elő velem. Nem akartam elhagyni a helyet, titkon azt kívántam, bárcsak még tanulmányozhatnám ezt a lebilincselő történetet.
Ez a program a délelőttöt fel is ölelte számunkra. Ezek után találtunk egy csomó szórólapot kínáló turisztikai bódét, ahonnan jól kinéztük, hogy mi is legyen a program a későbbiekben. Beugrottunk egy Subwayre, majd elvezettünk egy negyven percre levő másik negyedébe Dallasnak, ahol a botanikuskertet céloztuk meg. Itt történt meg a nap vicce, vagy inkább az élet szólt közbe, de a legjobb módon. Drága volt a botanikuskert mellett a parkolás, így elhatároztuk, hogy keresünk máshol helyet és elsétálunk majd a kapuig. Igen ám, de mire szabad parkolót találtunk, addigra már a lehető legmesszebb kerültünk a bejárattól. A kert mellett helyezkedett el egy méretes tavacska, aminek a partján körben biciklisáv volt kiépítve. Lehetett bicikliket bérelni egy dollárért, tudjátok, olyan városi bicikliket, és egy app segítségével percek alatt bringázhattál. Ez volt az első forró nyári nap az idén, és nekem nagy kedvem támadt egy kis biciklizésre, kikapcsolódásra, mert amióta itt vagyok nem jutottam biciklihez. Otthon sokat szoktam nyáron járni vele, és ez az opció pont kapóra jött. Malorievel ketten bicikliztünk, míg a szülők már nem kaptam üreset, így ők sétáltak. Egy enyhe szellő is fújt, és a látvány gyönyörűen festői volt. Minden tényező ideális. Találtuk még egy apró decket is, ahol lőttem pár képet. Itt történt a vicc, mert miután bicikliket béreltünk, negyven percet vezettünk és még a délutánunk egy része is elment, a botanikuskert bejáratához érve kiirták, hogy egy órán belül zárnak. Természetesen visszmentünk másnap reggel, és akkor volt több időnk körbeszemlélni. De a biciklizés és a relaxálás így sem volt rossz opció, sőt, talán még előnyösebb is. Pénteken ezen kívül még meglátogattunk egy Dallas mellett élő családot, ahol a férfi Ricknek az egyetemi legjobb barátja, és amíg a felnőttek elmentek egy menő étterembe vacsorázni mi ehettünk otthon olcsó pizzát a gyerekekkel, akiket mellesleg nem is ismertünk, viszont jó napot zártunk.
Szombaton ugye a botanikuskertben kezdtünk egy kis reggeli Chick-Fill-A után. Nagyon pihentető és nyugalmas hely volt. (mármint a kert nem a gyorskajálda) Nem annyira elzárt a zajoktól, mint a kolozsvári, de a természet megtette a hatását. Volt egy kis kóstoló stand, ahol almássüti is volt, mint a mamáé. Titkon beálltam a sorban repetázni, mert csak egy mini harit adnak amúgy is. A növények nagy része fűféle vagy bokor volt, viszonylag kevés virággal. Texasban nem nőnek a virágok, mert minden olyan tűrhetetlenül meleg nyáron. Voltak ismerős fajok, de nagy részük csak hasonló egy-egy otthoni növényre, viszont nem azonos a név. Például volt orgonafa, aminek valami ázsiai neve volt. Összegezve a country zene amit játszodtak, a kisebb Húsvéti vásár a fák alatt, meg még egy pár négyzetméter állatsimogató biztosította a pezsgést. Újabb humoros történet, hogy egy pasas árult kalácsot. Úgy nézett ki, mint a mi Húsvéti kalácsunk, ezért odamentem megnézni. És akkor informál engem a pasi, hogy ez kérlek cozonac, ami egy bulgár tradicionális Húsvéti édesség, és nagyon finom. Erre mondom neki, hogy hapsikám, ez nem csak bulgár, mert magyarok is eszik vagy románok. Szintén itt történt egy csajjal, aki ékszereket árult, hogy mondom, hogy romániai vagyok, mert megkérdezte, erre mondja nekem, hogy a legjobb barátnője is oda valósi, viszont neki teljesen különbözik az akcentusa az enyémtől. Ez vajon hogyan lehet... Aztán elmeséltem újból, hogy nekem magyar akcentuson van, azért tűnhet másmilyennek. Néha kezdek már belefáradni mikor folyamatosan kérdésekkel bombáznak, sokan igazán értelmetlenekkel, és mosolyogva kell nekem mindenre pontos magyarázatot adni. Nem az, hogy lenézem a tudásukat, szó sincs ilyesmiről, csak mikor egy rossz napod van, vagy éppen most fejezted be a mesélést az előbbi figurának, és akkor ugyanazt megkérdi a másik is, kimerítő tud lenni. Másik észrevételem, hogy nem tűnt el az akcentusom, csak változott. De még most is egyből ki tudják szúrni az itteniek, hogy európai vagyok abban a percben, hogy megszólalok. Sok más cserediák írta, hogy egy vagy két hónap után belejöttek az angolba, és nem volt már magyar akcentusuk. Ezt én nagyon csodálom, de kevésbé hiszem el. Nagyon koncentráció és munka, hogy elhagyjam ezeket a hangsúlyokat, vagy kiejtésmódokat amivel felnőttem, ugye. És meg 8 hónap után is érződik ám, bőven. Ahogyan nagy valószínűséggel örökre is fog. És ha már kiejtésről van szó, én büszke is vagyok valahol erre, hogy megvan a saját hanglejtésem, az az erdélyi hangsúly, amit csak az ott élő magyarok tudnak.
Folytatva a napot, elmentünk az arborétum után Forth Worthbe, ami egy kisebb turisztikai paradicsom a Dallasiak számára. Egy órácskára van, és kiépítettek egy teljes utcasort, ahol western üzletek és életstílusnak megfelelő látnivalők vannak. Végigvonultattak egy teljes Longhorn, vagyis hosszúszarvú marhát az úton, amikre jó pénzért fel is lehet ülni tehenegelni, már ha van ilyen szó.
Voltak szuveníres vagy édességes boltok is. Beszereztem életem első fehér teáját meg egy aranyos teafilter, ami olyan csuporba való. Annyi nép volt sajnos a helyen, hogy nem viccelek, lépni nem lehetett. Én még nem láttam ilyen tömeget, csak Martin Garrix első sorában, halál komolyan beszélek. Mivel hétvége meg ünnep egybe esett, így mindenki elment kihozni a legtöbbet a szabadságból, feltételezem. Innen egy pár óra múlva haza is mentünk az emberáramlat elől. A hotelben pedig elhatároztam, hogy kipróbálom az ultra modern edzőtermet, ami a legsikeresebb választás volt. Ilyen szaladási élményben még nem volt részem. Olyannyira csúcstechnológiával volt dolgom, mintha egy kis virtuális valóság szerkezet lenne. Kiválaszthattad, hogy milyen terepen fuss, és lejátszodtak neked egy kisfilmet, sebességet is váltva akár ahogy haladtál előre. Az emberek pacsiztak veled, és motivált az egész, hogy ne állj meg, még egy kicsit tarts ki, csak hogy a video ne érjem véget. Én először egy új-zélandi erdőben futottam, majd egy városban kapaszkodtam fel a dombra, ahonnan beláttad az egész környéket. Volt még a teremben erőgép is, meg medicinlabda, meg minden más eszköz, de ezt az élményt nem múlhatták felül.
Aztán vacsoridőőő!!! Mert az külön paragarfust igényel. Egy lovagi tornán vacsiztunk. Nem túlzok. A helynek az a neve, hogy középkori idők, és az amphiteátrumhoz hasonlóan kialakított nézőtéren ülő a vacsora közben élvezheti a lovagi tornát. Igazi lovakon mű harcot mutatnak be, a nézőknek színes korona van a fejükön, mely meghatározza, hogy melyik királyságból vagy, és melyik a te lovagod akinek szurkolhatsz. Természetesen itt is pénz beszél, mert ha a drága jegyet veszed, akkor nemesként az első osztállyal rögtön a küzdőtér szoros szomszédságában foglalhatsz helyet. Mi, a parasztok, a felső sorokba voltunk kényszerítve, de a bátor lovagunk így is kiszúrta nemesi szépségemet, és én kaptam az úrhölgyének járó rózsát. (Remélem azt az önmagasztaló hangnemet még ti sem vettétek komolyan) És az étel is a középkori menühöz közelített. Pradicsomleves, melyet inni kellett a tálból, majd egy jó nagy darab csikeszárny, jó nagy darab krumplival, és ki nem találod, jó nagy darab főtt kukoricával. A desszert meg egy kis citromos bundtcake, vagyis az a teljesen piskótás torta, amit szintén kézzel kellett enni, ahogyan a húst és zöldségeket is. Nagyon élveztem kupából inni, tisztán trónok harca vibe jött le az este folyamán. Sajnos a mi zöld lovagunk enyhén félnótásnak bizonyult, és kegytelenül kivégezték, sőt, felnyársalták, azért ez semmit le nem vett a jókedéjünkből.
Másnap reggel csak a Starbucksot látogattuk meg, és indultunk is haza, hogy a Húsvéti vacsorát együtt együk Terryékkel, Aimee testvéréékkel. Meg aznap volt a mormonoknak a nagy évi konferenciájuk, amit a tvben mutatnak naponta kétszer azon a hétvégén, és már így is feszültek a húrok, mert a szombati adást ki kellett hagyniuk. A kocsiban hallgattuk azokat a visszaúton. Tiszta örömteli Húsvét, az már biztos. Ilyen fura ünnepem sem volt ez előtt, viszont egy kis pozotív energiával töltött el ,hogy este eljuthattam a katolikus misére, előszőr, mióta itt vagyok. Voltak óriási különbségek persze az otthoni templotól, például a Mi Atyánknál mindenki rákulcsolta a mellette levő ember kezére a kezét, ami kicsit meglepett, na jó, nagyon meglepett, de a lényeg egy maradt, és a Húsvéti igét hallani, még ha angolul is, segített a napon.
Ez lett volna tehát a Dallas leírása, melyet két nap tapasztalata hozott össze. Imádnivaló város, örök szerelem volt!!!
