Szóval megtudtam, hogy ki is az én befogadócsaládom. Egy három gyerekes házaspár, akik Baytownban, Texasban laknak. Houston mellett húsz mérfölddel. A legnagyobb lányuk Utahban lakik, a középső srác Németországban van, a legkisebb lányuk pedig velem egy idős és Malorienek hívják. Mivel a többi testvére elköltözött nagyon egyedül érzte magát otthon és ezért döntött úgy a család, hogy cserediákot fogadnak egy évre. És én lettem a szerencsés. Ők is kitöltöttek több dokumentumot arról, hogy hogyan képzelik el a kapcsolatukat a cserediákkal, milyen dolgokat várnak el tőlem, mi az ő érkelődési körük és hasonló kérdések.
Nagyon boldog voltam, mert aranyosnak tűntek a papirok alapján. Aztán eljött az első telefonhívás ideje. Rendesen izgultam, mert mi van ha egy szót sem fogok érteni, vagy ha nagyon akcentussal, vagy nagyon gyorsan beszélnek. Másképp kifejezve voltak kételyeim. De szerencsére minden a legnagyobb rendben ment. Érdeklődtek felőlem, rákerestek Romániára a térképen, sőt még románul is megtanultak pár szót. Ez után minden második szombaton felhívtam őket és beszélgettünk mindenféléről. Elmondták, hogy Texasban olyan meleg van, hogy téli cuccokat nem kell hozni. A tél csak november körül jelentkezik és akkor is negatív értékek igen ritkák. Így tehát megtudtam egy pár részletet Texasról. Minden egyes beszélgetésünket azzal kezdték, hogy ők már annyira várják, hogy megérkezzem...nagyon kedvesek voltak. Így hát nagy reményekkel vágtam bele az utazásba.:))
Bukarestbe is elmentünk az amerikai nagykövetségre, ahol megkaptam a vízumot pár olyan áltlános kérdés után, hogy hova és miért megyek, a szüleim mivel foglalkoznak, miből fogok ott megélni stb.. Akkor már biztosnak volt mondható az út és az után mondtam el mindenkinek. Ez már bőven júliusban volt. Sokan csodálkoztak, hogy miért nemt tudtak róla hamarabb...hát ez volt az oka. És sajnálom, hogy sokaknak már nem volt időm személyesen elmondani. Higgyétek el, hogy ez most nem rajtam állt.
Majd elkezdődött a pakolás. A bőröndöm nem haladhatta meg a 23 kgt, így nehéz dolgom volt. A bőrönd negyedét a gyógyszerek töltötték meg, mert soha nem lehet tudni mikor kap el egy nyavalya. Aztán raktam be és szedtem ki a cuccokat egy hétig mire minden meglett. Miután elköszöntem mindenkitől és a nagyszüleim megsirattak rendesen, indultunk apukámmal Budapestre, mert a Ferihegyről indult a repülőm. Egy ismerősünknél aludtunk előző nap, majd hajnali négykor kelve ki is mentünk a reptérre. Akkor esett le igazán, hogy és ide nem jövök haza egy évig.... Ilyesztő felismerés volt. Őrült verekedés volt a check innél és majdnem lekéstem a gépet, de szerencsére egy új sávot nyitve felvergődtem az utolsók között. Az út Münchenig nagyon rövid volt. Egy óra és 15 perc múlva már landoltunk is. Aztán jött a nehezebb rész rám nézve. Az átszállás. Nem volt túl sok időm. Lecsekkoltak legalább háromszor tetőtől talpig mire megérkeztem a United Airlines kapujához, ahonnan indult gép. Több helyen is majdnem nem akartam átengedni, de addig dumáltam és mutattam minden nálam levő papírt, míg lesett nekik, hogy nem valami migránssal van dolguk. Aztán jött az a hosszú repülés, ami irtó unlmas és fárasztó volt. A kaja borzalmas, alig ettem. Aztán egy Aladdin, Harry Potter, Before I fall és a csuda tudja még mennyi szenvedés után földet értünk. Akkor meg realizáltam, hogy nincs meg a bőröndöm. Újabb kitöltendő dokumentumok, várakozás...
De végre találkozhattam a családommal!!! Mind feltűnően alacsonyak, de ez már megszokott nálam. Nagyon aranyosan vártak a táblával és ez sokat dobott a hangulatomon. Majd megálltunk egy Chick-fill-A-ben kajálni, ami pontosan McDonalds szerű gyorskajálda. Megettem első amerikai salátámat, majd hazaérve ki is dőltem azon perc.
