Kezdjük az érdekesebb résznél, vagyis a hurrikánnál. Harvey a legerősebb hurrikán, ami valaha Amerikát érte. És Baytown pont a központjában volt. Szóvel ennek tudatábn mindenki be volt pánikolva. Őrült vásárlás vette kezdetét. A nagy bevásárlóközpontok teljesen kiürültek. Nem volt sehol
palackozott víz meg tej. Nem mintha más lett volna, de ezek voltak a fő hiánycikkek. Mindenki félt, hogy nem fogja tudni elhangyni a házát ki tudja hány napig és akkor biztosra akart menni, hogy nem hal éhen a hurrikán alatt. Szóval nagy volt a pánik. De koránt sem annyira, mint a televízióban azt lefestették. Szinte apokalipszisnek álltották be, közben mindössze esőről volt szó. Ez nem egy olyan hurrikán volt, ami széllel jár és több km/hs sebességgel söpör végig. Az egész Harvey négy napig tartott. Az alatt a négy nap alatt folyamatosan esett és néha villámlott meg dörgött. A baj viszont az volt, hogy nagyon közel vagyunk a tengerhez, a tengerszinthez és könnyen beáznak a házak, mert minden alacsonyan van. A mi utcánk is teljes halastó volt, két napig nem lehetett mozdulni, de a víz nagyon gyorsan, egy fél nap alatt felszáradt és a veszély elmúlt. Rengetegen irtatok, hogy élek-e még, meg ,hogy nem ázott-e be a házunk. Hát köszönöm az érdeklődést, de minden rendben a környéken.
A baj viszont a hurrikán után kezdődött. Több száz embert kellett kimenteni, evakuálni, és őket különböző menedékhelyeken szállásolták el, ideiglenesen. Egy teljes hétig önkénteskedtem ezeken a helyeken. Mostunk, tányérokat osztogattunk, feltakarítottunk, vagy csak simán beszélgettünk az emberekkel. Jó volt látni, hogy a sok baj ellenére próbálnak nyugodtak maradni, nem bepánikolni, miközben mindenük odaveszett, és jó volt látni a hálát az arcukon azért, hogy segítünk nekik. Aztán egy hétig házakat takaítottunk. Olyan dolgokat vittem véghez, amire soha nem gondoltam, hogy vetemedni fogok. Falat vertünk szét, szőnyegeket téptünk fel, csempét hordtam, takarítottam mindent, ami a kezem ügyébe került. És ezt csinálva három nap után már haltam meg a fáradtságtól. Mivel pedig azt a toxikus anyag káros belélegezni, úgy döntöttünk, hogy pár napig pihenünk, mert a házak nagy része rendben volt azon a helyen, ahol önkénteskedtünk.
És akkor a NASAról!!!
Egyik nap ellátogattunk a fél órára levő Nasa központba. (a sulit két héttel elhalasztották, így én is szeptember 11.-én kezdtem) És hát igen...Örök élmény volt. A legjobb része a vadászrepülőszimulátor volt, ami egy doboz, és két ember beleül, és olyan mintha valódi vadaszrepülőben ülnél. Az egyik irányít, a másik lő. A doboz pedig forog fejjel lefele, meg minden elképzelhető manővert végrehajt. Szuper volt azt érzni, mintha valóban fejjel lefele repülnél. Aztán e mellett meg lehetett tapintani egy darabot a Holdból, melyet az asztronauták hoztak sok éve. Dokumentumfilmet is vetítettek, melyben beszámoltak minden sikeres és sikertelen Holdra szállásról. Volt olyan űrhajó, melynek nyoma veszett az út során, elvesztette a kapcsolatot a Földdel. Egy másik rögtön a kilövéskor felrobbant. Ezeknek az embereknek az emlékére ültettek fákat és sírtáblákkal látták el, hogy a nevük ne vesszen feledésbe. Elvittek kisvonattal egy túrára is, ahol körbejártunk minden épületben, megnéztük az első körpontot, ahonnan számítógépek nélkül irányítottak az űrhajókat sok éven át, de aztán nyitottak egy új és korszerűbb vezérlőtermet, és ez megmaradt múzeumnak. Fura csak belegondolni is, hogy 1960as években miket tudtak megvalósítani. És a zászló, amit a teremben láttok megjárt a Holdat...
Az amerikaiak folyamatos versenyben voltak a szovjetekkel. Mindegyikük azért harcolt, hogy az övé legyen az első Holdra szállás dicsősége. És ez végül a Nasanak sikerült is 1969. július 20-án, Neil Armstrong és Edwin Aldrin személyében az Apollo 11-el. Ezt próbálták később túlszárnyalni, de az Apollo 13 példáját véve, ez nem mindig sikerült.
A nap végén pedig megnéztünk belülről egy űrhajót, ami három szintes volt.
És persze vettem egy eredeti NASAs blúzot is, mert az nem maradhatott el:))
voltvolt!!! agagagagagagagagagagagAztán mu